„Az élet vagy bátor kaland, vagy semmi...”

 (Helen Keller)

– Beszéljünk elõször a kutatásodról. Honnan jött a Mars?

– Kezdetben a Földet kutattam távérzékelési módszerekkel, de az túl kemény diónak bizonyult, átnyergeltem a Marsra. A Mars az egyik szomszéd bolygó, fél év alatt tudjuk elérni. Éppen ezért nagyon valószínû, hogy a Marson még ebben a században ember jár.

– Fél év unalom után hirtelen elég sok lesz a tennivalója az asztronautáknak. Vállalkoznál az utazásra?

– Nem lenne könnyû, hiszen kicsi térben együtt kellene lenni nagyon hosszú ideig, de mindenképp. Igazi kaland lenne. Eszembe jut errõl a korzikai terepgyakorlatunk, ahol alig hat napig tengeri méréseket végeztünk. Nagy várakozással készültünk rá, de néhány óra múlva kiütközött mindenkin a tengeri betegség. Éjszaka láttuk Korzika fényeit, és nagyon vágytunk oda. Valahogy így képzelem a Mars oda-visszát is. Valószínûleg eufórikus hangulat kíséri majd az elindulást, amit néhány nap múlva monotónia követ.

– Nem tudsz kilépni, friss levegõt venni, nem látsz napfelkeltét... Találtak vizet a Marson végül?

– Igen, és a fagyási jelenségek kísértetiesen hasonló formákat hoznak létre a Föld hideg égövében megfigyelhetõkhöz. Légköre már szinte nincs, mert nem rendelkezik aktív mágneses térrel.

– Soha nem is volt neki?

– Elveszítette. A sci-fi irodalom nem is alaptalanul riogat ezzel minket is, hogy mi lesz, ha leáll a Föld belsõ mágneses dinamója.

– Élet is volt a Marson?

– Nincs kizárva. A földi élet maximum három és fél milliárd éves. Ennyi idõ kellett, hogy eljusson a kemotonoktól az emberig az anyag. Láttam olyan felvételeket egy Marssal foglalkozó tavaszi konferencián, amelyen mintha egysejtû kolóniák lennének.

– Lesz élet, vagy volt élet?

– A földi típusú élethez folyékony vízre és légkörre is szükség lenne, és minimum négyféle anyagra. De talán volt élet a Marson, mindenesetre az élet kialakulásához alkalmas körülmények valaha megvoltak. A földi élet egy nagy csoda, amely nem fog a végtelenségig tartani. Elég sokat tudunk arról, hogy mi minden kell ahhoz, hogy lehessen élet. Érdekes az is, hogy egy galaxison belül milyen kevés pozícióban élhetõek egyáltalán a körülmények. A Nap erõs mágneses tere pajzsként óvja a Naprendszer belsejét, a Napszél ellen meg a Föld saját mágneses tere véd. Pengeélen táncol az egész.

– Egy geológus hihet Istenben?

– Hogyne hihetne. A Bibliában leírt teremtéstörténetrõl ma már tudjuk, hogy jelkép. Ez a csodálatos rendszer lehet teremtett világ. A kutatók feladata a rendszer logikájának megismerése.

– Nemcsak a Mars-kutatásod, de a kirándulásaid sem hétköznapiak. Tudják a munkatársaid, hogy hol szoktál kirándulni?

– Nehéz lenne titkolni. Néha hatalmas hátizsákokkal jelenek meg, amelyekbõl jégcsákányok lógnak. De el is szoktam mesélni. Tudják tudományos érdeklõdésemet is.

– Mióta járod a természetet?

– Amióta járni tudok. Elég késõn tanultam meg járni... Édesanyám volt a nagy kirándulós. A szüleim mindig tagjai voltak egy természetjáró szakosztálynak. Tíz éves koromra nagyjából bejártam Magyarország hegységeit, nevezetes helyeit. Emlékszem, hogy egyszer nem jött el senki a megadott idõpontra a Nyugati pályaudvarra. Se a túravezetõ, se más. Ott álltam egyedül tíz évesen, kezemben a megváltott vonatjeggyel. El kellett döntenem, felszállok-e a vonatra, s elmegyek-e egyedül a Börzsönybe, vagy sem. Elmentem. Akkorra már jól ismertem azt az útvonalat. Jöttek velem szemben turisták, akik igen csodálkoztak, hogy egyedül kirándulok. Estére hazaértem, s anyukám nem szidott le. Talán örült, hogy önálló vagyok. Gimiben már sokszor mentem egyedül.

– És a hegymászás?

– Egyre jobban vágytam magasabb hegyekre, csak nehéz volt társakat találni. Az egyetem alatt sikerült.

– Hol voltál elõször?

– Kamcsatkában, amely akkor egy éve már nem volt lezárt katonai terület, bár így is kellett volna mindenféle engedély, meg vezetõk. De az oroszok nem túl fegyelmezettek, így megúsztuk. Két hónapig tartott a kirándulás.

– Ha jól tudom, Kamcsatkát egy földnyelv kapcsolja a szárazföldhöz, benne úszik a Csendes óceánban. Elég messze van.

– Igen, a legkeletebb kelet. És egy igen aktív vulkáni terület. Gondoltuk, hogy felmegyünk a legmagasabb pontjára (Kljucsevszkaja), amely általában évente egyszer kitör. Amikor a szomszéd csúcson (Tolbacsik) jártunk, pufogásokat hallottunk, majd szürke felhõt láttunk. Döbbenetes volt. A mi hegyünk, ahol álltunk, körülbelül 30 kilométerrel arrébb, húsz évvel korábban egy hatalmas kitörés során nagy területen elpusztította maga körül az élõvilágot. Ottjártunkkor az élet gyönyörû, színes virágok formájában már kezdte visszahódítani a salaksivatagot.

– Melyik volt a legmagasabb hegy eddig, ahol jártál?

– Az Elbrusz a Kaukázusban. Kétszer is jártunk ott. Elõször minden szép volt, és minden sikerült, másodszorra végig rossz idõ volt, s egyik este az útitársaink közül ketten nem jöttek vissza. Azt gondoltuk, az idõ miatt, de nem, majd elkezdtük keresni õket. Végül szóltunk az orosz hegyimentõknek, akik annyit kérdeztek, hogy a börtönben jártunk-e már. Én tudtam a csapatban oroszul, így én mentem a negyven kilométerre lévõ börtönbe. Kiderült, tényleg ott vannak a társaink. Az orosz-csecsen háború zajlott éppen. A fegyõrökre két dolog hatott, a pénz és a szép szó. Pénzünk nem igazán volt, de beszélni tudtam. Másnap elengedték õket. Ez viszonylag az elején volt az akkori kaukázusi túránknak, de rányomta a bélyegét a hangulatunkra. Néhány hét múlva újabb két társunk tûnt el, akkor már egybõl ott kerestük õket. Meg is találtuk cseh és holland hegymászók között. Abban az évben én sem jutottam fel az Elbruszra. Elõzõ évben felmentem.

– Sikertelenségként élted meg?

– Azt, hogy nem jutottam fel? Általában nem élem meg sikertelenségnek, ha nem jutok fel.  Már pusztán az, hogy a hegyekben lehetek, boldogsággal tölt el, bár amúgy sem vagyok boldogtalan ember.

– Magyar utazók nevéhez csak csekély számú felfedezés kötõdik, még ennél is kevesebb érinti a magashegységek világát. Déchy Mór a XIX. század második felében elsõk között mászta meg a Kaukázus legmagasabb pontját; az Elbruszt. Nevéhez fûzõdnek a magyarok által eddig véghezvitt legmagasabb csúcshódítások. Célotok, ha jól tudom, Déchy 125 éves rekordjánál másfél kilométerrel magasabb.

– Kínába készülünk, Szecsuán tartományba, annak is egy viszonylag elmaradott részére. Több olyan hegycsúcs is van, amely teljesen érintetlen.

– Ez azt jelenti, nincs térképetek sem?

– Semmink sincs. Pontosabban egy fényképünk van, és a Google Earth, és néhány satelit adat. Még azt sem tudjuk, melyik irányból vágjunk neki. Inkább északról, vagy inkább délrõl? A magassága hatezer méter körül van, a huszonkilencedik szélességi fokon, amely a trópusok határa, de ilyen magasságban már gleccserek találhatók. Klasszikus himalájai hegycsúcs.   

– Ennivalót itthonról visztek?

– Nem lehet. Egy 7 milliós kínai városban száll le a repülõnk, ott fogunk bevásárolni. Csak a legminõségibb, a legszemélyesebb felszerelést visszük magunkkal. Enni gabonapelyhet, tésztát és hasonlókat fogunk. A rizs nem fõ meg 4-5 ezer méter magasban, mert a víz sokkal alacsonyabb hõfokon forr fel. Néha viszek magammal szalonnát, és amikor már teljesen kimerült vagyok, azt eszem.

– Párkapcsolat élhetõ ezekkel az utazásokkal?

– Most az egyik útitársam a párom lesz. Komoly próbatétel lesz számunkra. Az útitársak megválasztása egyébként az egyik legnehezebb feladat.

– Lehet valaki rossz útitárs?

– Ha nem reagál az eseményekre, ha nem lelkesedik, ha nem beszélget sohasem, ha nem gondoskodik magáról, az nem jó. De ha valaki túl félõs, vagy ha túl okoskodó, az sem jó. 

– Van olyan dolog, amitõl félsz?

– A lavináktól. Állatoktól és az emberektõl alapvetõen nem félek. A fertõzésektõl sem igazán tartok, bár tudom, hogy a lakott területeken elõvigyázatosnak kell lennünk. Oltásokat sem biztos, hogy felveszünk, mert magas hegyen leszünk, ahol nincsenek szúnyogok, amelyek a maláriát terjesztik, és a vizek sem fertõzöttek. A lavina sem hirtelen csap le, vannak jelei.

– Mennyibe kerül egy ilyen út?

– Fejenként durván hatszázezer forint. Repülõjegyünk már van. Szükségünk lesz dzsipekre, hogy a városból eljussunk az utolsó lakott területig. Levelezünk ottani hegymászókkal, tõlük tudjuk, mire lesz szükségünk. Valószínûleg kellenek majd teherhordók, lovak és tolmácsok is. 

– Megvan a pénzetek az úthoz?

– Még nincs, a csodában reménykedem... Csak az utazás idõpontját ismerjük, október 7-én indulunk, és november 7-én érkezünk vissza. Egy hónap alatt kell megcsinálnunk az egészet. Érdekes, hogy egy dán expedíció is ezt a hegyet választotta idén õsszel.

– Verseny lesz?

– Az, hiszen valahová elõször odaérni csak egyszer lehet.

– Mi hajt? 

– A felfedezés, az út öröme. Tudom, hogy minden megtörténhet, de van bennem egy mély bizalom a természet és Isten iránt.

(2009. augusztus 28.)

 A képeken: Tolnay Katalin

Eltûnt Tolnay Kata

Augusztus végén közöltük a fenti beszélgetést, s november elsõ napjaiban értesültünk arról, hogy a cikkben megszólaló Tolnay Kata és társai eltûntek a Himalája csúcsán. A négy magyar hegymászónak október 31-ig kellett volna visszaérkeznie Csengtuba, Szecsuán tartomány székhelyére. Csizmadia Péter, Mikolovits Veronika, Pechtol Balázs és Tolnay Kata egy olyan hegyet akartak megmászni, amit elõttük még senki sem hódított meg.

A legfrissebb információk szerint eddig nem találták meg a mentõcsapatok a Himaláján eltûnt magyarokat. Az öttagú mentõcsapat jelenleg 5000 méteres magasságon jár. Nehéz a dolguk, hiszen szakad a hó és csúszik le a jég.

– Ahhoz, hogy egyszerre mind a négyen eltûnjenek, hegyomlás vagy lavina kell – állítják a hegymászáshoz értõ szakemberek, akik szerint lehet némi esélyük a túlélésre a hegymászóknak. Akár két hétig is kibírhatják. Ennyi ideig lehet elég a csapat készlete és felszerelése.

A négy magyar hegymászót tovább keresik a Himalája keleti részében.

(2009. november 15.)